Helyenként pazar akciókkal, elképesztő sztárparádéval és egzotikus helyszínekkel támad a kalandfilmek műfajára az angol fenegyerek, de a lelke ezúttal nincs benne – ez pedig a végeredményen is meglátszik. Fountain of Youth kritika.
Bár a kalandfilmek műfaja egy ideje finoman szólva is stagnál, azt nem lehet mondani, hogy Hollywood ne próbálkozna olyan erővel, hogy helyenként – már elnézést a kifejezésért, de – majd összeszarja magát. A legendás Naughty Dog játékból, az Unchartedből egy olyan CGI-jal teletömött torzszülött lett, hogy a főhősre sem sármjában, sem stílusában nem emlékeztető Tom Holland volt vele a legkisebb probléma, Indiana Jones pedig nem is olyan régen még kilencven évesen is metróalagutakban lovagolt, pedig már a Kristálykoponyában is megfáradt a figura.
Amikor az Apple bejelentette, hogy saját streaming platformjára az angol modern gengsztertoposzok fenegyerekével, Guy Ritchie-vel készítteti el a Fountain of Youth című (bár magyar felirat van, a címet nem fordították le) saját toposzát, még volt ok reményre. Főhősnek betoborozták a Hang nélküllel világsztárrá váló John Krasinskit, mellé sikerült a tinédzserkora óta elképesztő renoméval rendelkező Natalie Portmant, az elképesztően tehetséges, de ordas keveset szereplő Domhnall Gleesont is leszerződtetni többek között Stanley Tucci mellé. Ugyan, mi mehetne félre egy ilyen gárdával? A választ már sejthetitek. Minden.
Indiana Jones sírt rabol feltérképezetlen területen
A történet főhőse Luke Purdue (John Krasinski), aki apja nyomdokaiba lépve igyekszik legendás tárgyakat megtalálni, mert ez afféle családi vállalkozás volt – többek között a már egy ideje visszavonult húgának, Charlotte Purdue-nak (Natalie Portman) is köszönhetően, akivel „együtt raidelték a tombokat”. (Bocsánat az ilyen furcsa hunglishért, de nehéz visszaadni magyarul úgy, hogy értelme is legyen). Ezúttal a halálos beteg és végtelen pénzzel rendelkező Owen Carver (Domhnall Gleeson) megbízása miatt keresi a fiatalság forrását, méghozzá „uncharted”, vagyis feltérképezetlen területeken. Luke afféle Indiana Jonesba oltott Nathan Drake – sármos, mindenre van egy remek egysorosa, nem mellesleg mindig van egy „B” terve – ennyit tudunk meg róla a teljes film alatt. A húga pedig Lara Croft lehetett, mielőtt unalmas múzeumi kurátor és főállású anya lett belőle – ezt, mármint, hogy ritkaságszámba menő festményeket felügyelni és nem mellesleg egy született zenei zsenit nevelni unalmas, nem mi mondjuk, a filmben hangzik el többször. Természetesen kettejük útja keresztezi egymást, és hamar kiderül, hogy a kalandvágy senkiből nem halt ki, sőt. Így kicsit kényszeredetten hosszú idő és jó néhány felesleges kitérő után a testvérpáros együtt indul neki a „nagy kalandnak”, amelyben természetesen muszáj részt vennie a gyereknek is – hiszen az Indiana Jones-filmek óta tudjuk, hogy minden, tipikusan halálosnak ígérkező kalandba magával kell ráncigálnia az embernek egy kiskorút, itt extra pont, hogy saját gyerekunokaöccs –, már pedig veszélyből nincs kevés. Már az elején kiderül, hogy minimum kettő (később aztán három), igen jól szervezett banda igyekszik megakadályozni hősünket, illetve hősnőnket abban, hogy elérjék céljukat.
Nem vagyok benne biztos, hogy sikerült kellően izgalmasan leírni, miről is szól a film, de mentségemre szóljon, hogy magának az alkotásnak sem sikerül kellően izgalmasan felvázolnia nemcsak az expozíciót, de magát a kalandot sem. Van itt minden, amit elvár az ember, már-már listaszerűen kipipálva mindent, amit A frigyláda fosztogatói óta alapvetésnek veszünk: rejtélyes nyomok, amelyeket nehezen megszerezhető cuccokból lehet kinyerni, hogy aztán hőseink saját gógyijuknak, a szerencséjüknek, vagy a random fantasztikusan zongorázó gyerek megvilágosodásának köszönhetően össze lehet illeszteni. Ezek természetesen egzotikus tájakon találhatóak, és mindegyikhez minimum kell néhány akciójelenet, mert hát mennyire unalmas lenne már csak úgy megszerezni valamit, rájönni, mire való, és továbbmenni? Finoman jegyezzük meg csak a választ: pont annyira, mintha minden egyes alkalommal kötelező üldözéses / verekedéses / lövöldözéses jelenet költenénk hozzájuk, pont, mint ahogy a film teszi.
Mert a fiatalság forrása magának Indiana Jonesnak is komoly kihívást jelenthetne, de még a 82 éves Harrison Ford is fantáziadúsabban küzdött meg a nácikkal az amúgy igen fáradt A sors tárcsájában, mint amilyen összecsapásokra az ereje teljében levő, nem mellesleg fantasztikusan jó színésznek tartott Krasinskit kényszerítik. Illetve, nem kényszerítik – mert Ritchie a saját hősét is másodszereplőnek teszi meg, a legtöbb összecsapást (még a finálét is) a másodrangú karakterekre bízza, miközben a Purdue-család rácsodálkozik az általában CGI eseményekre.
Elpazarolva: A mozifilm
A The Fountain of Youth legnagyobb bűne, hogy egy papíron nagyszerűen hangzó történetet, egy rakás világsztárt, és nem mellesleg helyenként tényleg lenyűgöző trükköket puffogtat el a semmire. Nagyjából bruttó húsz perc után ki lehet találni a film nagy fordulatait – amelyeket gyakorlatilag egy az egyben lopnak el az Indiana Jonesból –, az elképesztően látványosnak szánt fináléban még a főgonosz is úgy jár, mint a Frigyládától kezdve az Utolsó kereszteslovagon keresztül a Kristálykoponyán át a Sors tárcsájáig mindegyik: a kalandor az utolsó pillanatban rájön, hogy amit keres, nem az, amit talál, de ezt az ellenlábas nem hiszi el, és az addig családi kalandnak is simán elmenő moziból egy horrorisztikusnak szánt montázzsal ezt a tudtunkra is hozza.
Nem is tudom, ki járt a legrosszabbul: Krasinski, akit némiképp bizarr módon úgy lehetne elképzelni, mintha Indy és az Uncharted zabigyereke lenne, de semmi egyénisége nincs; Portman, aki akár Lara Croft is lehetne, ehelyett folyamatosan rinyál, milyen rossz neki; Gleeson, aki – Portmanhoz hasonlóan – egyszer már el lett pazarolva a Star Warsokban, és most is hasonló sorsa jut. Ebben a filmben senki és semmi nem kap elég hangsúlyt (Tucci jár a legrosszabbul, akinek van öt mondata), csak a helyenként borzalmas CGI, meg az itt-ott túltolt, de még így is unalmas akciójelenetek.
Mert Ritchie hozza a kötelezőt, forgatja, ki-be zoomolja a kamerát, még egy totálisan értelmetlen viccesnek szánt párbeszéd-lassítást is belenyom a filmbe, de miután a szereplőkhöz szinte semennyire sem tudunk kötődni, így igazából nem sok értelme van annak, hogy próbálkozik. Nem is nagyon teszi amúgy: a maréknyi akciót legtöbbször unalmas párbeszédekkel, laikusként totálisan értelmezhetetlen megvilágosodásokkal, és természetesen vagyonokba kerülő „money shotokkal” rakja tele. De hiába: az író – a Sikoly hatodik részén és az A függetlenség napja: Feltámadáson edződött James Banderbilt – most is bizonyítja, hogy nem igazán tud ő feszültséget kelteni, vagy értelmesen építeni bármit is. Vagy talán a vágó, James Herbert, esetleg maguk a producerek – köztük Ritchie – tehetnek róla, hogy ez a film az igazi „lehetett volna”? Sosem fogjuk megtudni.
Talán a pattogós párbeszédeknek, talán az itt-ott tényleg eltalált látványnak, esetleg a helyenként fülbemászó, de hamar feledhető zenének is köszönhető, hogy a fentebb felsoroltak ellenére a mozi nézhető. Lehet, hogy két órával a megtekintése után már az emberben nem marad meg semmi, de amíg megy, addig tulajdonképpen szórakoztatónak is mondható. Csak éppenséggel ilyen gárdával, ilyen rendezővel, ilyen lehetőségekkel ez nemhogy nem elég, de tragikusan kevés.
